// Ide is kéne írni valamit...hát most fogok. A következő iromány nem a post dátumakor történt, hanem
Júli. 17 hajnalán, csak nem voltam gépközelben. Valószínűleg hosszút fogok írni. Fogjatok egy bögre forró valamit, dőljetek hátra, és élvezzétek...legalább annyira mint én az írását.
//
*A kora hajnali napsugarak lomhán másztak át a horizonton, ahogy Vincent benyitott a szobájába. Besétált volna aztán lefeküdt volna aludni, vagy leült volna valahova, esetleg tévét nézett volna.
De ezen a hajnalon nem így tette, nem.
Ezen a hajnalon gyerekesen kuncogva lépett be a sötét folyosóról a homályosan megvilágított szobába, ezen a hajnalon a vállán behurcolt valakit a szobájába. Az a valaki egy gyönyörű, magas, hosszú fekete hajzuhataggal rendelkező nő. Olivia Garphleit, a híres színésznő, akit balszerencséjére a fogadóba vetett a sors, aztán bezárta oda, a legrosszabb rémálmát keltve életre; bezárva egy helyre ahol sehol egy rajongó, talán odakint lassan elfelejtik őt, ki tudja, hisz nem juthat ki. Bár most nem fél ettől, hiszen nincs magánál. Azért nincs, mert Vincent leütötte, hogy könnyebben fel tudja juttatni a szobájába. Ledobja a nőt az ágyra, aztán az ajtóhoz sétál, és kettőt fordít a kulcson. Kislányos örömmel sasszézik az ágyhoz, halkan dúdolgatva:*
Cseeendes éj,
Kegyeeetlen éj,
Remeeegve fuss,
Nyüszííítve fééélj...*Lassan végigsimítja az öntudatlan nő arcát, tovább haladva a nyakára. Lassan odahajol a nyakához, közel, hogy érezze a parfümje illatát. Sajnos az alkohol szaga elnyomja az illatot, így nem lesz olyan élvezetes a dolog...*
Milyen szép nő, és most mégis milyen undorítóan néz ki. Kár...*Fél óra rendezkedés, készülődés után Olivia egy ronggyal a szájában tér magához. Ez elég ahhoz, hogy ne tudjon hangosan beszélni, vagy segítséget hívni.
Viszont ahhoz is elég, hogy halk, tompa sikolyokat eresszen ki.
A nő természetesen nem érti a helyzetet, próbál felülni, de karjait és lábait az ágyhoz kötözték. Riadtan próbál kapálózni, hátha sikerül kiszabadulnia, ám minden próbálkozás hiábavaló: Alaposan, erős ruhaanyaggal van odakötözve. Körülfuttatja a szemét a sötét szobán: a negyedik emeleten van. Ez jó hír, legalább nincs messze a segítség, talán elég kiáltani, és meghallják a folyosón is. Lassan megpróbálja kiköpni a rongyot a szájából, ám amint sikerül, egy kéz nyúl ki a semmiből, és visszatömi a ruhadarabot a nő szájába. Egy hang szólal meg, mintha smirdlipapírt dörzsölnének a csontokon:*
Na-na, nem akarjuk hogy valaki csatlakozzon a mi kis privát partinkhoz, ugye...?*Ahogy beszél, a hang tulajdonosa is megjelenik a nő előtt. Lassan, mintha csak árnyék-anyagból fonódna össze a pillanatban, a kéztől haladva folyamatosan jelenik meg a nem teljesen emberinek tűnő, árnyszerű, képlékeny test, a fej, és az arc; Vincent arca. A nő ijedten jön rá, hogy a férfi valóban őrült, nem hazudott, és valami szörnyűt akar vele tenni.*
Nem lesz semmi baj, nagyon fogjuk élvezni, ÉN, legalábbis. *A sötét kar egy mozdulatára az ágy fölötti részen a plafon egy nagy tükörré változik, amiben a fény hiánya ellenére Olivia tökéletesen látja saját magát. Halk, reszelős hangon kacag fel a mellette álló férfi.*
Nem akartam, hogy még a végén csak én élvezzem a dolgot, úgyhogy most már te is nézheted.*Nézni? Mit?! A nő fejében egyre vadabb gondolatok cikáznak, fél belegondolni is. Összeszorítja a szemeit és halkan sírni kezd. Vincent meglepődést megjátszva hajol közel a nőhöz és lassan lenyalja az arcán lefutó könnycseppek egyikét, majd felegyenesedik, és elégedetten sóhajt.*
Ah, a kedvenc italom...folyékony félelem.*Ismételten felnevet, azon az idegesítő, reszelős hangján.. Ahogy a nő kinyitja a szemeit, meglátja Vincentet. Szemei elkerekednek, és elfojtott, tompa sikolyt enged ki a torkából, mikor farkasszemet néz egy tükörsima arccal, két koromfekete, tökéletesen kerek szemüreggel, amikből szurokszerű cseppek gurulnak le az arcán, és egy nevetésre tátott szájjal, amelynek mélyéről egy vörös szem bámul vissza a nőre. Kapálózik, sikít, rángatja a köteleket, hiába, a férfi...a lény tovább röhög.*
Te jó ég, hogy mi milyen fantasztikusan fogunk szórakozni!...De most már elég a virgonckodásból.*Kezét a nő torkára tapasztja, egyre erősebben szorítja, szinte már elveszti az eszméletét, mikor Vincent végre elengedi. Szaporán kapkod levegő után, csak bámulva annak az izének az arcát, ami fölé tornyosulva vigyorog. Tekintete a testére, majd a karjára vándorol, végül a kézfejére, amiben megpillant egy fényes tárgyat, egy harapófogót. A figura az ágy felső részéhez siklik, mintha nem is járna, de a nőt nem érdekli hogy hogy mozog, csak az hogy hova. Vincent erősen megmarkolja a kikötözött kézfejet, és a harapófogóba befogja a nő mutatóujjának körmét.*
Azt hiszem, ez most egy kicsit kellemetlen lesz a számodra. Nyugodj meg, lesz rosszabb is.*Megmarkolja a fogót, és lassan, erőteljesen megmozgatja, aztán ránt egyet rajta, mire a köröm kiszakad a helyéről. Olivia sikolya velőtrázóan visszhangozna a szálloda alsóbb emeletein is, ha nem lenne a szájába tömve egy rongy; így a hangot éppen hogy hallani lehet a szoba másik végéből is. Vincent elégedetten sóhajt fel, majd a groteszk arcához képest elég jól kivehető mosollyal lát neki a következő ujjnak...*
//
Júli. 18, reggel.//
*A padlón fekve tér magához, feje hihetetlenül émelyeg. Mint mikor a szanatóriumban tért magához először az őrületből, úgy érez most is. Nem szereti ezt az érzést, bár akkor a szabadságát jelentette, azt is jelentette, hogy előtte be volt zárva. Nem akarja kinyitni a szemeit, és így fekszik egy darabig. Aztán iszonyú dögszag csapja meg az orrát, rosszabb mint egy vágóhídon. Lassan felül, majd kinyitja a szemeit, és azt kívánja, bár ne tette volna: Az egész szoba teli van vérfoltokkal és egész pocsolyákkal itt-ott, húscafatok és csontok hevernek mindenütt, főleg az ágyon. Feláll, és rettegve, undorodva néz végig a szobán, miközben minden egyes apró részlet belevésődik a bomlott elméjébe. Aztán magára pillant; ruhája, keze, sőt még az arca is tocsog a vérben, szájában undorító ízt érez. Ahogy összerakja a részleteket, a fürdőszobába rohan, és elhányja magát: vér és húsdarabok. Üvöltve löki el magát a mosdókagylótól mikor rájön, hogy az amit kihányt, nem a saját vére. Hátraesik, aztán felül, percekig csak némán ül a padlón, aztán felpattan, és belecsap a tükörbe. Aztán teljes erejével, üvöltve kezdi püfölni a falat, percekig folytatja, aztán lihegve leül a földre. Magában motyogva próbálja megmagyarázni hogy mi történt és hogy, de nem sikerül mentséget találnia; ezt ő tette, csakis ő. Fél óra telik el így, aztán felkel és szó nélkül levetkőzik és letusol, ruháit kidobja. Sokáig tusol, a vér teljesen rászáradt, és rettentően bűzlik. Miután befejezte felöltözik, és áll a szoba közepén. Leülne, de nem tud hova, szinte mindenhol vér van.*
Nem én voltam...nem én, ha én lettem volna, megpróbálom megállítani magamat, de nem én voltam, nem? Ez logikus, nem én voltam. Nem én, de mégis én...nem én voltam.
*Órákig motyog magában, ide-oda járkálva a szobájában, nagyrészt egy helyben állva, aztán ráveszi magát hogy lemenjen a földszintre, és szóljon valakinek. Nem a legjobb megoldás, de előbb-utóbb úgy is rájönnek; a bűz orrfacsaró, és holnapra valószínűleg az egész emeleten lehet majd érezni, főleg ha meleg lesz. Mélyet sóhajtva kinyitja az ajtót, gyorsan kilép, és becsukja, majd kettőre zárja, és zsebre rakja a kulcsot. Lassan elindul lefelé a lépcsőn.*
Tárgy: 84. szoba (Vincent) 
Hétf. Jún. 21, 2010 1:48 am
//
