21. szoba (Kiel)

*Ismét nevet*
Ugyanúgy tudok mozogni az épületben, mint bárki más... csak nem tudok kimenni az udvarra!
Négy éve nem volt felettem napfény, és nem esett rám az eső...
*Kinyitja az ablakot, és ki akar nyúlni, de mintha az be lenne zárva, nem sikerül neki*
Nagyon unatkozom...
Kell egy kis társaság...

Azt hiszed, ha többen kerülnek a helyzetedbe, ők talán ki tudják találni, hogy lehet innen kijutni. Igaz?

*Visszahúzza a kezét, és Noir felé fordul*
Így van.
Én nem vagyok ehhez elég okos. Négy éve vagyok itt... sosem voltam jó nyomozásban. Talán majd valaki más... valaki más ki tud innen jutni. És ha nem is segít a többinek... legalább általa megtudjuk, hogy nem lehetetlen.
Csak egy baj van; ennek a háznak saját tudata van. És szereti próbára tenni a benne élőket.
*Látja Noir kérdő tekintetét, ezen megint jót derül. Felemeli a jobb kezét, és felhúzza rajta a ruhát - tele van vágásokkal, varratokkal.*
Vágd le a karod. Törd ki a bokád. Nyomd ki a szemed.
Persze, ezek csak példák. Nekem szerencsére mindenem megvan, bár néha eléggé fájnak a hegek.

*Eltorzul az arca, és elfordítja a fejét*
A ház kér erre? És miért teszed azt, amit mond?

Nem tudok kimenni.
*Visszaengedi a karját.*
Három évig egyedül voltam. Gondoltam, itt halok meg - nem volt elég élelmem ahhoz, hogy két hétnél tovább húzzam.
Tudod, mennyire fájt? Fájt, hogy úgy kell meghalnom, hogy semmit sem tettem az életben. Hogy senki sem tudta, ki vagyok, nem voltam szerelmes, nem éreztem még soha teljesen boldognak magam. Nem akartam meghalni.
És akkor a ház hozzám szólt. Ha ennyire szeretnék élni, mutassam meg, mire vagyok érte képes. Megtettem mindent, amit mondott, és így nem haltam meg, bár iszonyúan fájt... csak arra tudtam gondolni, hogy egyszer kijutok, és ismét megpróbálhatom.
Csak minél tovább csináltam ezt, annál távolibbnak tűnt ez az egyszer...
*mosolyog, közben elmereng a múlton*
Elfelejtettem, miért is csinálom... azt hiszem, beleőrültem... és ekkor jött Amelies és Noah...

*Mered maga elé, és hallgatja Kielt. Mikor a férfi befejezi, felnéz rá.*
Ezek szerint, te is ugyanúgy kétségbe vagy esve, mint mindenki más itt...
Ez nem túl biztató *mosolyodik el*

Nem-e? *vigyorog, majd a szája elé helyezi a mutatóujját*
De el ne mondd senkinek!
*mosolyog kedvesen*
Jasonról van valami hír?

*A név hallatára megrándul a szemhéja*
Nem... az ég világon semmit. Eltűnt... teljesen.
*Feláll*
Biztos vagyok benne, hogy már halott. Talán már akkor meghalt, amikor eltűnt.

*Eltolja magát a párkánytól, és átöleli a lányt*
Sajnálom. Tényleg. Rettentően.

*Elmosolyodik, és megütögeti a férfi vállát*
Kiel. Nem a te hibád volt. És most engedj el, álmos vagyok...
*Miután Kiel elengedi, ránéz, mélyen a szemeibe*
Remélem tudod, hogy rohadtnagy baromságot csináltál, és kicsi az esélye, hogy túléld.
Azok ott fenn, a negyediken... meg fognak ölni. Nem tudsz sokáig bújkálni előlük.

*Elneveti magát*
Bújkálni? Nem fogok, megnyugodhatsz. És hidd el, nem halok meg olyan könnyen.
*Visszaül a gép elé*
Eddig túléltem, nem most fogom feladni.

Úgy legyen *biccent, és kisétál az ajtón.
Az ajtó előtt megáll, és végigpörgeti magában mindazt, amiről eddig beszéltek. Megváltozott a véleménye - bár Kiel se tud mit tenni, mégis megnyugodott... nincs halálfélelme, és, bár most mégjobban úgy érzi, nincs remény a kijutásra, ő is azon van, hogy ezt megcáfolja.
Sóhajt egyet, és besétál a szobájába.*